In memoriam

Egy híd köti össze a földet az Éggel.
Ez a szivárványhíd, mely csodás színekkel ragyogón ível
földig érő tarka ívvel.

Innenső oldalán a hídnak
pompázó virágok nyílnak, friss-zöldek a pázsitos rétek,
üdék a völgyek, dombvidékek.

Örök a tavasz, nem esik a hó.
Van bőséggel ennivaló, mindig lágy-meleg az idő,
a víz is mindig frissítő.

Ha egy kedvencünk kihűl, erre a szép helyre kerül.
Az agg, megtört állatok, itt lesznek újra fiatalok,
újra épek a megcsonkultak és egész nap csak játszadoznak.

Az én kutyám is itt lakik, és nagyon vár már valakit.
Hisz egy hiányzik csak neki:
Nincs itt vele, ki szereti;
hát hancúrozik egész nap, míg el nem jő a pillanat.

Most hirtelen abbahagyja:
– orra tágul, füle feláll, lába remeg, szűkül a szempár,
rohanni kezd: megjött a gazda! –

S hogy megérkezett s meglátott:
hozzád rohan a barátod, felkapod kitárt karodba,
csókolgatod újra meg újra, belenézel hűséges szemébe,
s indultok. Majd elérve a csodák útjának végére,
a szivárványhídon együtt mentek át és ez lesz nektek az igazi
mennyország.